A Dolomitok hegység sokunk nagy kedvence, évek óta terveztük, hogy közösen járjunk be új utakat ezek közt a szürreális, semmi másra nem hasonlító csúcsok között.

Szeptemberre már eltűnik a tavalyi hó és a via-ferrátákon hömpölygő turista-had, ideális időpont – ha jó az idő. Elűző utamon szinte végig esett, hetek óta aggódva figyeltük az előrejelzést. A meteorológia szerint most jó időre volt kilátásunk, egyetlen esős napot ígért.

Szombat, 2012. szeptember 15.
A csoportból négyen jöttünk: Jenő, Ricsi, Pista és Bence. Induláskor Szentendrén mindjárt komoly problémával szembesültünk: a kocsit dugig megtöltötték négyünk cuccai – pedig a velünk jövő újonc Darics Dóri még ott se volt. Hol vannak már azok az idők, mikor vonattal, 1-1 hátizsákkal indultunk neki egy túrának! Mentségünk, hogy a hegyen nem akartunk boltot keresni, ezért tíz napi élelem nagyját is itthonról vittük.
Miután a kéznél lévő tetőcsomagtartó nem illett a Toyotára, lesz-ami-lesz, elindultunk Dóriért. Ő szegény már teljesen lemondott rólunk, mire délelőtt 11 felé odaértünk hozzá. Itt teljesen kipakoltunk és - Ricsi pakoló-művészetének hála – cipőkanállal sikerült minden fontos holmit bezsúfolni a kocsiba, így vágtunk neki az Olaszországba vezető ezer kilométernek.
Öreg este volt, mire megérkeztünk úticélunkhoz, a Dolominok közepén lévő San Martino di Castrozza faluba. Bivakhelynek egy országút melletti kilátót választottunk jóval a falu fölött, itt vackoltuk el magunkat.

Vasárnap
Gyönyörű csillagfényes éjszaka után ködös reggelre ébredtünk. Jókedvűen készültünk első utunkra, a San Martino teraszaira. Dórinak sem szegte kedvét a vékony vatelines hálózsákban eltöltött éjszaka, lelkesen csodálta a ködből egyre gyakrabban kibukkanó szireteket. Kemény csaj, én nem vigyorogtam volna a múmia-zsákom nélkül.
A kihalt Malga Fosse háztól indulva jó két óra gyaloglás után érkeztünk a Bolver-Lugli via ferrata beszállásához. Dóri itt már nem mosolygott olyan gondtalanul – első ízelítő a Dolomitokból.
A közel függűleges falon ég felé törő út szép kihívás a kezdőknek, mi is nagyon élveztük. Kis pihenőkkel sok fotózással órák hosszat kapaszkodtunk felfelé, mígnem 5 óra körül elértük a Bolver-Lugli  tetejét.

Ekkor 900 m-el voltunk a beszállás fölött. (Tapasztalatunk szerint Pascal Sombardier remek könyvében szereplő időkre bőven rá kell számolni. A nagy zsákokal nem rohantunk, fényképeztünk sokat, ennek ellenére azt hiszem, elég fürge ki csapat voltunk – mégis a könyvben megadott idő másfélszeresébe (előfordult, hogy duplájába) telt végigmenni az utakon.)
A ferrata tetejével a felhők tetejét is elértük, innen könnyedén, szintben elérük aznapi célunkat a 3005 m magasságban felállított Fiamme Gialle (magyarul: sárga lángok) bivakházat. Menedék itt fenn a semmi közepén, amiben szűkösen akár kilenc ember is elalhat. Három szinten ágyak, középen lehajtható asztal, rajta gyertya. Tökéletes éjszakai szállás.

Utószezon lévén magunk voltunk, emberi életnek közel-s-távol semmi nyoma. Növények is alig kandikálnak ki a szikla repedéseiből, jöttünkre egy csapat potyaleső havasi csóka jelent meg a bivak körül.
Vad de gyönyörű vidék, a csipkés sziklaormok mintha égnének a naplemente fényében.

A bivak ezért kaphatta a Sárga Lángok nevet. Sötétedésig fényképeztünk, aztán előkerültek a vacsorára hozott müzlik, kolbászok, csokik és, döbbenetünkre, Jenő hátizsákjából egy nagy flakon kóla is. Kint teljes sötétség, néma csend, csak messze lent, egy kilométerrel alattunk látszanak a falu fényei. Dóri nagyon értékelte, hogy vastag matracon, sok pokróc közt alhatott, mi, fiúk se bántuk ezt a kis extra komfortot.

Hétfő
Fotósoknak hajnali ébresztő, a Nap most keletről világította a puszta sziklacsúcsokat – így is meg kell örökíteni mindet.

Kényelmesen megreggeliztünk, aztán indulás lefelé. Egy hatalmas szikla-görgetegen (Valle Dei Cantoni) ereszkedtünk innen lefelé vezet az út, felejthető. Jenőt megkergette egy kőszáli kecske, aztán lejjebb a csókákat próbálta némi kenyérmorzsával megszelídíteni.
A Travignino-hágón átkelve megérkeztünk a Rosetta házhoz. A gondnok megnyugtatott minket, hogy másnapra sem várható eső. Hittük is, nem is (végül igaza lett).

Rövid pihenő után folytattuk a kutyagolást lefelé. Itt már barátságos, zöld a táj. Egy hosszú szerpentin után elértük a Ball-hágót, innen már közel a Pradidali-menedékház. A vizünk vészesen fogyott (Jenő kóláját már el is felejtettük) és tudtuk, a következő szakaszon nem lesz. A házig nem is mentünk el egészen, csak megcsapoltuk a ház fölött a hegyoldalban lévő esővíz-gyűjtő tartályt. Nehéz ügy volt, alig csorgott a víz de muszáj volt feltölteni a palackokat ha nem akartuk szájpadláshoz tapadt száraz nyelvvel kibírni másnapig. Nem akartuk.
Jobbra kanyarodva beszálltunk a Porton-ferratába, szép, kitett út, aminek másik végén elértük a Porton-hágót.

A hágó után gyaloglás szintben, le a jellegtelen Velo-ferrátán aztán tovább a Velo de Madonna menedékházhoz. A háztól pár száz méterre bivakoltunk. Kényelmes füves horpadás, alig 2300 m-en éjjel sem volt túl hideg.

Kedd
Már csak le kellett ereszkednünk a hegyről. Előtte még kerestünk egy napfényes rétet, ahol kényelmesen megreggeliztünk, aztán irány Castrozza. Barátságos erdei út.
A falu szélén a többiek leheveredtek, Jenő aludt, Dóri és Pista sakkozással ütötte agyon az időt amíg én stoppal próbáltam eljutni a Malga Fosse háznál hagyott autóhoz. Öt percenként jön egy-egy kocsi, egyre fásultabban próbáltam stoppolni. Az utasok mind ugyanolyanok: a volánnál öreg fickó, mellette az asszony. Életükben nem stoppoltak, nem is vettek fel stoppost. Most sem. Így értem fel, gyalog a kocsihoz. Innen már percek alatt visszaértem a többiekhez, aztán tovább következő úticélunk a Civetta-csoport felé. Mielőtt ránksötétedett, kerestünk egy félreeső utat ahol felvertük a sátrainkat és négy nap után végre lefürödtünk a patakban.

Szerda
Az előrejelzések a hét közepére hidegfrontot ígértek, amúgy is ránkfért egy kis pihenés mielőtt nekivágunk a következő három napos túránknak, ezért a következő napot pihenésre szántuk. Összepakoltuk és átmentünk a Civetta lábánál fekvő Palafavera-kempingbe. Mire a sátrakat felállítottuk, meg is érkezett a hidegfronthoz tartozó eső. Bevettük magunkat a kemping egyetlen közösségi házikójába. Estig zuhogott, de ez minket nem zavart, jól befűtöttünk a kályhába, evéssel, csocsózással nosztalgiázással és a hamarosan kezdődő barlangjáró tanfolyam tervezésével töltöttük a napot. Közben befutott néhány bőrig ázott biciklis akik boldogan csatlakoztak hozzánk a duruzsoló kályha mellett.

Csütörtök
Reggel szikrázó napsütés de igencsak csípős hidegre ébredtünk. A vízcseppek sátrainkra fagytak és láttuk, hogy fent a Civetta tetejére a tegnapi csapadék hóként érkezett. Nézzük csak meg közelebbről!

A hegy északi oldaláról indulva, az Alleghesi via ferratán felmászva terveztük meghódítani a Civettát. Túloldalt pár száz méterrel a csúcs alatt van a Torrani-menedékház, az internet szerint ilyenkor már nincs személyzet benne, ingyen megalhatunk a mindig nyitva lévő vendégszobában. A déli oldalon a Tissi-ferratán leereszkedünk és a Civetta tömbjét nyugatról megkerülő turistaúton megyünk vissza a kocsihoz.

Koca-turista módjára autóval mentünk az 1816 m-en lévő Casera di Pioda házig, a köves úton kerülgetve a hátizsákkal kapaszkodó turista-csapatokat. Mentségünkre: az Ő úticéljuk legfeljebb a 2143 m-en lévő Coldai-tó volt – nekünk viszont estig fel kellett érnünk a Civetta 3220-as csúcsára.
A Piodától meredek, de szép zöld hegyoldalon kanyarog felfelé a gyalogút. A látványt végig uraja a Monte Pelmo tömbje.

Tovább, a Coldai-turistaház után köves hegyoldalban vezetett az út az Alleghesi ferrata beszállásához. A ferrátának délután 2-kor vágtunk neki. Nagyon szép, változatos út, öröm volt felfelé törni rajta. Az induláskor fölénk magasodó csúcsok lassan mind alánk kerültek.

2600 méter körül megjelentek az első hófoltok, innen egyre havasabb-jegesebb volt az út. Egy-két helyen a sziklát borító jégsapka miatt hiányoltuk a drótkötelet, de tulajdonképp ezek is megoldhatóak voltak, (ez is) jól kiépített, szépen vezetett út – még így jegesen is különösebb nehézség nélkül mászható.

Mire felértünk a Civettához vezető gerincre, erősen sötétedett. Pár méterre tőlünk a Civetta nyugati fala egy kilométernyit zuhan a mélybe.

Napnyugtakor végre felértünk a csúcsra. Pista, aki ekkor már pár száz méterre megelőzött minket, már kitöltött csúcs-könyvvel várt. Gyors fényképezkedés, aztán elővettük a fejlámpákat és elindultunk lefelé.
Ekkorra teljesen besötétedett, óvatosan botorkáltunk lefelé a sziklás hegyoldalon. Egyre kémleltünk lefelé, hol lehet a menedék, a Torrani-menedékház. Sehol semmi. Aztán – alig húsz perc múlva – egyszer csak ott álltunk mellette. Felülről egyáltalán nem lehetett látni a hegy oldalához tapadó kőházat.
Meglepetésünkre kellemesen duruzsoló kályha fogadott minket és a hegyi medve, aki keleti barátnőjével vezette a házat, elmondta: bármit írtak a neten, Ő novemberig itt is marad. Így leöblíthettük pár üveg sörrel a magunkkal hozott elemózsiát,  Dóri pedig nem győzte értékelni az ágyakon felhalozott sok-sok pokrócot.

Péntek
Másnap reggel fantasztikus napfelkeltében gyönyörködhettünk. Ez még itt, 3000 fölött sem mindennapi, a vén hegyi medve is a teraszon fotózott velünk.

Rövid gyaloglás után elértük a Tissi-ferrata tetejét, innen látványos teraszokon ereszkedtünk a Val Delle Sasse katlanjába.
A katlan túlvégén tovább lefelé, napsütésben, zöld mezőkön, helyenként változatos karsztformák közt. Délutánra beborult, fél négy körül értük el a Vazzoler menedékháznak nevezett turistaszállót. Korán volt a táborveréshez, még két órát gyalogoltunk visszafelé, mielőtt egy hegyekkel körülvett ködös réten tábort vertünk. Takarodóig így is volt jópár óránk, nekiláttunk rőzsét gyűjteni és a legfontosabb: a réten kövekből kirakni az Ariadne nevet. Aztán lefekvésig élveztük a tábortűz melegét.

Ja, Ricsi még többszörös védvonalat épített a hálózsákja köré a rókák, zombik, parkőrök és egyéb éjjel császkáló fenevadak ellen.

Szombat
Ködös, borongós reggelre ébredtünk. Kutyagolás tovább, a Civetta nyugati fala – ami tegnapelőtt alattunk volt – most jobbra magasodott fölénk. A nap lassan felszívta a ködöt, a Tissi menedékháznál már szikrázó napsütésben nézhettünk le az alattunk lévő Alleghe-tóra. Tovább a gyönyörű Coldai-tónál napoztunk, lustálkodtunk, nem siettünk vissza a kocsihoz, nehéz volt itthagyni a világ legszebb hegyeit.

Három óra autózás így is belefért a napba, éjszaka az ausztriai Sekullnál hosszan keresgéltünk, amíg bivakolásra alkalmas kaszálót találtunk.

Vasárnap
Reggel korai indulás, így délután közepén már vissza is értünk a civilizációba. :-(
Ha több képet szeretnél látni utunkról, a túraképeken megnézheted, a bejárt útvonalunk pedig itt van.

Ádám Bence