Csúcsmászás a hegy északnyugati falán
írta: Deák István
Vannak hegyek, melyek megmászása sok időre nyomot hagy bennünk. Számomra a Grand Combin is ilyen. A hegy 4314 méter magas, markánsan kiemelkedő tömbje először a Mont Blanc felé utazás közben, az olasz autópályáról hívta fel figyelmemet. Az első megjelenés markánssága a hegy mászásakor is jelen van: a menedékház megközelítése és főleg maga a csúcsmászás is komoly túra. A Combin tájképileg is csodálatos helyen fekszik: a Mont Blanc Csoport és Pennini Alpok között, így – főleg a hegy csúcsáról, ahonnan kitárul a teljes panoráma – csodálatos tájképi élményben lehet részünk.
A hegyet a Nagy-Szent Bernát hágó felől zöldellő völgyön át közelítjük meg, melynek dús füvű lejtőit kihasználva rengeteg állatot legeltetnek. A tehenek kolompjának hangja a Mont Vélan és a Grand Combin ölelése közt igazi svájci eszenciát sugároz. A csodaszép völgy felső szakasza magán hordozza az egykori eljegesedés bizonyítékait: szabályos ívű morénák, merészen felívelő falak hirdetik a gleccserek egykori uralmát.
Aztán a menedékházhoz vezető utolsó kaptató előtt, a morénalejtő alatt elénk tárul a déli fal sziklás gerincével és hólejtőivel: kicsinek érezzük magunkat. Valahogy nem akarjuk magunk mögött hagyni az alattunk húzódó, élettel teli völgyet, de a felettünk magasodó óriás látványa felfelé húz.
A Grand Combin déli fala és nyugati gerince (Meitin-gerinc). A bal alsó sarokban látható sziklatömb tetején a Valsorey menedékház látszik
Német-Bucsi Attilával egy sikeres Barre D’Ecrin mászást követően, 2016 júliusának utolsó napjaiban látogattunk el a Grand Combinra. A Bourg Saint Pierre és a Valsorey menedékház közötti szakaszt pihenésképpen két ütemben tettük meg. Délutáni indulásunk után néhány órával egy hegyi patak melletti réten vertünk tanyát, ahol egy áthajló szikla alatt vészeltünk át néhány kisebb záport, miközben Attila remek vacsorát rittyentett. A dús növényzet melletti alvás után már másnap dél körül elértük a menedékházat. Mivel a Combin nem tartozik a tömegek által ismert és gyakran mászott hegyek közé, a menedékházban számon tartják az érkezőket; a gondnok hölgy kedvesen válaszolt kérdéseimre, mikor a hegyen levő viszonyokról érdeklődtem. A menedékháztól 5-10 percre felfelé, az ösvény mentén, jól kiépített sátorhelyekre bukkantunk, ahol a felhők közül időnként teljes pompájában tárult elénk túránk célja, szemben a Mont Vélan (3727 m), a távolban pedig a Mont Blanc csoport.
Kilátás a Valsorey háztól a Mont Vélan felé
A Valsorey ház. Háttérben, kissé balra középen a Mont Blanc
Persze mi most leginkább az útvonal előzetes „megszakértésével” voltunk elfoglalva. Mivel a Combin csúcsának megmászásra több, közel hasonló nehézségű alternatíva is lehetséges – nincs klasszikus értelemben vett, mindenki által használt normál út – a mászók eloszlanak a hegyen. Szabadon variálható, hogy melyik fel- ill. lemeneti utat választjuk. A Valsorey-ház felől közelítve a déli falon PD+/AD nehézségű kevert hó(jég) és sziklamászás elébe nézhetünk, a nyugati (Meitin) gerincen hosszú sziklamászás vár ránk, időnként III-as nehézségű betétekkel (PD+/AD). Az északnyugati fal 50-60°-os meredekségű, 600 m magas hó és jég fala elegáns, de kemény mászást kínál (AD+/D-). Az ettől északkeletre található Gardien-út e három variánstól technikailag könnyebb, azonban az objektív nehézségek nagyobbak azáltal, hogy az út jelentős szakaszán a fejünk felett jónéhány pajkos serac készül leszakadni, vagy jó esetben éppen a helyén maradni, ha szerencsések vagyunk. Attila tapasztalt jégmászó tudására alapozva mi felmenetnek az északnyugati falat választottuk, lefelé pedig a Gardien utat, mivel az ott járt mászók lefelé jövet a sátrunknál megállva jó viszonyokról regéltek nekünk.
A Grand Combin északnyugati fala. Felette a Grand Combin de Valsorey
---
A hajnali fél hármas kelés ezúttal sem esik jól, de szeretnénk már napfelkeltekor beszállni a falba és a jó idős előrejelzés bíztat minket, hogy szép mászásért hagyjuk ott a hálózsákok hajnali komfortját. Gyors reggeli és készülődés után szorosra húzzuk bakancsainkon a hágóvasakat: tudjuk, hogy legközelebb akkor válunk meg tőlük, mikor ismét a sátornál állunk majd.
Jó kitaposott nyomokon, még fejlámpáink fényével érjük el a szeles Meitin hágót, majd ereszkedni kezdtünk a gleccserre és bő negyed óra után megérkezünk a két sziklaborda között elterülő széles hófal beszállásához. Egy óriás magasodik felénk némán, melynek igazi méreteit a perspektíva miatt fel sem fogjuk. Hamarosan társaságuk is akad: egy angol páros is az általunk választott utat nézte ki.
Az első standnál bevárjuk őket és megbeszéljük, hogy egymás mellett fogunk mászni, mert nem akarjuk folyamatosan rúgni rájuk a jeget. Egyenletes ütemben haladunk felfelé a hólejtő jobb oldalán a sziklák mellett, kihasználva a kőtömbök adta standolás lehetőségeit.
Pihenő kora reggel egy standban az északnyugati fal alsó szakaszán
A lejtő a közepétől egyre meredekebbé és gyakran jegessé válik. Ez nem könnyíti meg a mászást, de legalább a jégcsavarok masszívan ülnek. Örülünk neki, mert tudjuk, hogy innen egy kicsúszás csúnya eredménnyel fejeződne be. Muszáj végig koncentrálni. Egyik fejsze…másik fejsze…lépés…lépés. Rójuk a hosszokat egymás után, de a lejtő csak nem akar véget érni, sőt egyre jegesebbé válik. Egyre gyakrabban állunk meg szusszanni. Ati remek standokat épít, egy helyen a magával hozott szögeket is beveri egy sziklaborda alatti repedésbe. Jó hallani, ahogy a szög egyre magasabb hangon csilingel vissza a kalapács ütéseire: ez a stand most bikaerős. Mellettünk az angolok is egyre fáradtabban másznak: „Huuuh, neverending…” –mondja ki a srác az én gondolataimat is a maga nyelvén. Csak mászunk és mászunk. Csavar, stand…majd újra csapják a fejszék a jeget. Aztán egyszer csak a meredekség csökkeni kezd s a jégfal fokozatosan megszelídül. Még egy kötélhossz és a komor északnyugati oldalt magunk mögött hagyva végre letehetjük a kötelet a hógerincen. Fáradtan és a mai napon most először ránk sütő erős naptól hunyorogva rogyunk le zsákjainkra, miközben a túloldalt szemléljük. A pakkok mélyéről előkerülnek a plusszos vizek s a csokik. A hógerinc élétől kissé lejjebb húzódva, szélvédett helyen sütkérezünk a délelőtti nap melegén. Ati végig vezetett a jégfalon, így most rajtam a sor. Nekiugrok az előcsúcs (Combin de Valsorey – 4184 m) szikla felszökésének s mászunk felfelé tovább. Élvezem, hogy megmásztuk a hófalat, hogy végre sziklán és napsütésben vagyok és hogy azon a hegyen keresem a fogásokat és lépéseket, amelyet annyiszor néztem otthon a monitoron az utat tervezgetve. 4100 m felett vagyunk. Csodás időben. Végtelen térben, melyben megszámlálhatatlan távoli ismerős és ismeretlen csúcs emelkedik. Szinkronban mászunk az előcsúcs tetejéig, ahol ismét megállunk szétnézni és fotózni.
Lefelé húzódó gerinc tárul elénk egy széles nyeregig, majd egy enyhe ívben felfutó havas lejtő végén, a teteje előtt egy oszloppal mosolyog vissza a főcsúcs. A nyeregben két kis pont távolodik: az angol páros lefelé tart; úgy tűnik, a jéglejtő után a csúcsnál most jobban vonzza őket a gyors visszatérés. De nem is baj: csak mi ketten fogunk odafent állni hamarosan. Nem időzhetünk sokáig itt: tovább kell indulni, figyelmeztet a hegy másik oldalának látványa, ahol is az az ezer méterrel alattunk látható légypiszok a menedékház…és igen…ha jól meresztjük a szemünket, az a narancssárga légypiszok-tizednyi pont a sátrunk. Ott várnak a matracok, a forró leves és a pihenés. De mielőtt lefelé indulnánk még vár a főcsúcs tömbje. A nyeregben hagyjuk a zsákokat és csak egy fejszével vágunk neki az utolsó 180 méter szintnek, ami gyakorlatilag csak egy séta. Gyakran kell megállni egy-egy szusszanásra, de a távolság szépen csökken, aztán elérjük a hegy csúcsát (Combin de Grafenerie – 4314 m). A pár méterrel lejjebb levő oszlopon kívül - mely valami adótorony szerűség lehet - nincs egyéb emelvény, csak a párkányos hógerinc legmagasabb pontja a maga előkelő természetességében.
A hegy takarásából előtűnik a Matterhorn jellegzetes alakja és környékének többi gyönyörű négyezrese. Élvezzük a minket körülvevő hatalmas teret. Mintha egy hófehér szentélybe jutva néznénk a távolba, melynek nyugalmát csak a szél és néha-néha pár hegymászó zavarja. Senki sincs a csúcs környékén, csak mi. Hamarosan nekünk is indulni kell, mert küzdelmes lemenet vár még ránk, de a mászást és a csúcs élményét jó időre agyunkban raktározva és a fényképezőgép elektronikájában magunkkal visszük.
A lefelé vezető Gardien-út is nagyon hosszú. Többségében a lejtővel szembe fordulva kell rúgni a meredek havas-jeges hegyoldalt és bevágni a fejszéket, igen ritkán fordulhatunk szembe a lejtővel. Szerencsére a fejünk felett lógó serac-ok sokasága a helyén marad. Egy-egy nagyobb tömbbel szemben esélyünk sem lenne.
Alig várjuk, hogy a gleccser vízszintes szakaszán legyünk. Azt elérve pedig a Meitin-hágó után vágyakozunk, melyre felérve újabb olyan meredek lemenet vár, ahol nem hagyhat alább a koncentráció, mert a délutáni naptól a hó tartása kiszámíthatatlan, csakúgy, mint kőgörgeteges moréna. De mindennek eljön a maga ideje….
Annak is, hogy 15 óra mászás után, naptól égetett és a hófalon potyogó jégtől sebes arccal, de annál nagyobb megelégedéssel, boldogan szürcsöljük a literes kancsóban kapott mentateát a menedékházban megpihenve. Köszönjük szépen, Grand Combin, ez fantasztikus volt!
Comments powered by CComment