(Monte Disgrazia /3678 m/, Piz Bernina /4049 m/) – Biancograt mászás
(2020. augusztus 16-23.)
Írta: Gránicz János és Deák István
István:
Lassan másfél hete annak, hogy Gránicz János barátommal a Biancograt tökéletes ívű hógerincén és sziklafelszőkésein át elértük a Piz Bernina csúcsát, de a mászás emléke és az élmények azóta is élénken jelen vannak. Különösebben rá sem kell hangolódnom, hogy megjelenjenek előttem a gerinc jellegzetes pontjai, egy-egy sziklatorony képe, felmászások, ereszkedések, alattunk a Bernina gleccserei és a tér, ami felett egyensúlyozunk a keskeny hógerincen.
Ennek az útnak a szépsége nemcsak minket ihletett meg: az interneten több kiváló, magyar nyelvű beszámoló is található jeles mászóktól. E sorba mi is beállunk, hátha más is hasonlóan örül majd az információknak és így az emlékek sem kopnak el annyira.
Leírásunk két ember szemszögéből mutatja be a mászást és a közös élményt. Bízunk benne, hogy hasznos túraleírást és élménybeszámolót is ad egyben a kitartó olvasónak.
Bizonytalanságok és a törött kipufogó – avagy hogyan jutottunk el a hegyekig
2020 a vírus helyzettel nemcsak a mászótudásunkat, hanem az idegeinket is próbára tette. Bár januárban emlékezetes napokat töltöttünk Jánossal a téli Retyezátban és bejártuk a hegység legszebb pontjait, a várva várt nyári hegymászást, melyre egész évben készültem, könnyen meghiúsíthatta volna a határok lezárása. János eredetileg a Pamírba készült, de a Kirgizisztánba utazás a járványhelyzet miatt meghiúsult. Ezért alpesi csúcsok mászását tervezték partnerével, én pedig más társakkal szintén az Alpokba készültem. E tervek végül nem jutottak el megvalósításig és már úgy nézett ki, hogy idén leginkább az otthonlét, vagy sebtében kitalált programok közül válogathatunk. Végül egy telefonhívás során kiderült, hogy mindkettőnknek megfelelő augusztus harmadik hete: ezt nem lehet kihagyni, ismét együtt mehetünk a nagy hegyek közé és nem is akármilyen célokkal!
Miközben a hátizsákomat pakoltam, arra gondoltam, hogy 20 év telt el azóta, hogy János személyében egy kiváló túratársat ismertem meg. Abban az évben együtt álltunk a Gran Paradiso, az Aiguilles de Bionassay és a Mont Blanc csúcsán. Azóta jópárszor csavarogtunk együtt a nagy hegyek közt: végigjártuk télen a Pirin-, a Liptói-havasok-, a Királykő főgerincét, küzdöttünk többször is a téli Fogarasi havasokban az elemekkel, hogy csak a legemlékezetesebbeket említsem. Lehet, hogy ez egy 20 éves jubileumi túra lesz?
Augusztus 16-án, reggel vidáman robogtunk az autópályán Ausztria felé. Már majdnem elértük az utolsó benzinkutat, ahol az osztrák autópálya matricát terveztük megvenni, mikor az autóm egyre éktelenebbül ordító hangokat adott. Az útról félre állva konstatáltam, hogy a kipufogó cső egyik eleme elvált a rendeltetési helyétől, ez okozza a borzalmas zajt gázadáskor. Ami biztos, hogy így nem lehet nekiugrani a hosszú utazásnak, a svájci hágóknak. "Nem lehet igaz...ennyi volt? Haza kell mennünk?" - szólt a kérdés természetesen nem így, hanem jóval összetettebb és vulgárisabb formában. Szerencsére az okostelefonok korszakát éljük, így találtam egy műhelyt Győr mellett, ahol még így, vasárnap is vállalták, hogy megnézik az autót. Jó két óra eltelt, mire a számunkra most különösen szép ívfény felvillant, majd rá negyedórára a begipszelt lábú hegesztő-autószerelő mester közölte kollégájával: "Kend ki pasztával". Kisvártatva újra olyan hangja volt az autónak, ahogyan az illik. A hegyek felé vezető kapu újra kinyílt előttünk. Ezer köszönet érte, Attila!
János:
A Bernina az Alpoknak négyezres csúcsot is tartalmazó legkeletebbre fekvő masszívuma, így négyezres csúcs mászása céljából Magyarországról a legrövidebb idő alatt elérhető célpont lehet. A hegycsoport által lefedett terület háromszög alakra emlékeztet. A hegycsoportot ÉNy-on az Inn (En) felső völgye, az Engedin Ota és a Maira völgye szegélyezi, ÉK-en a Flaz völgye, a Val Bernina, valamint a Poschiavino völgye, a Val Poschiavo (a 29-es svájci autóúttal) határolja, D-i határa pedig az Adda felső völgye, a Val Valtellina (a 38-as olasz autóúttal).
A Bernina és egyben a Keleti-Alpok egyetlen négyezresének a tömbje a svájci-olasz határon fekszik, de a főcsúcs, a 4049 m-es magasságú Piz Bernina teljes egészében svájci területen van.
2020 nyarán Deák Istvánnal e terület két csúcsát, a Monte Disgraziat és a Piz Berninát vettük célba. 2016 szeptemberében egy öt fős csapattal volt már egy sikertelen kísérletünk ezeken a csúcsokon. Sőt, én már 2009-ben is jártam a térségben és az olasz normál úton megkíséreltem a Piz Bernina megmászását.
Magyarországról autópályát használva általában egy napos autózással elérhető a Bernina abban az esetben, ha nincsenek késleltető körülmények. Az esetünkben azonban sajnos felléptek hátráltató tényezők. Egyik problémaként Győr közelében meghibásodott az autónk kipufogója. Szerencsénkre vasárnap lévén is találtunk szerelőt, aki meghegesztette a hibás alkatrészt. Mindez legalább 3 óra időveszteséget jelentett a számunkra, amelyhez később torlódások miatt a magyar-osztrák határszakaszon, valamint a rövid németországi szakaszon további időveszteségek társultak. Mindezek ellenére, Pista éjjel is folytatódó autóvezetésének köszönhetően elértük a túránk kiszemelt kiindulópontját, a Bernina Disgrazia-csoportjának D-i részén, 1955 m-es magasságban elhelyezkedő Alpe di Preda Rossa parkolót. A parkolóig történő engedély nélküli felhajtást tábla tiltja, de 2016-ban azt tapasztaltuk, hogy a parkolót behajtási engedély nélkül is nagyon sokan használják. Ezúttal rajtunk kívül csak egy autó parkolt a területen. Nagyon hosszú autózás után, az indulásunkat követő nap hajnalán értünk oda úgy, hogy Pista útközben csak az egyik svájci parkólóban szunyókált egy órácskát. Már 2016-ban felfedeztük, hogy a parkoló Ny-i oldalán autóval is fel lehet menni egy füves teraszra, amely mind az autó elhelyezése szempontjából, mind pedig a táborozás szempontjából félreeső helyet jelent. Hajnalban a sátrunkat ezen a magaslaton állítottuk fel az autónk mellé. Keveset aludtunk ezen az éjszakán, de a hazulról elindulásunkat követő napon így is vállalható volt a beütemezett túránk, mert erre a napra csak kb. 2½-3 órás felköltözést terveztünk a Monte Disgrazia „alaptáborunkhoz”. Az autózásunk során többször is esett az eső és a hajnali sátorállításunkat követően is komolyabb esőzésben aludtunk el. Az időjárás-előrejelzés alapján azonban arra számítottunk, hogy az esős időszak a csúcsmászásaink idejére elmúlik.
A kiutazásunk fő célja a Piz Bernina É-i gerincén, a Biancograton történő megmászása volt. Ehhez a hegymászáshoz a megfelelő akklimatizációt a 3678 m-es magasságú Monte Disgrazia megmászásával kívántuk elérni, bár ez az akklimatizációs csúcsunk akár fő célként is megállhatta volna a helyét.
A Monte Disgrazia a róla elnevezett Disgrazia-csoport legmagasabb pontja. A Ny-ÉNy-i gerincén vezető normál útja PD/PD+, UIAA II+, 40º nehézségű. Véleményünk szerint ez a nehézség és a csúcsmagasság elegendő akklimatizációt és megfelelő ráhangolódást jelenthet a Piz Bernina Biancograt útjához.
István:
A Monte Disgrazia szépségét 2016 őszén már saját szemünkkel is megtapasztaltuk. Ottjárttunkkor - bár az alsó régiókban még jó idő volt - a csúcsra vezető éles sziklagerincet már 30-40 cm friss hó borította, amit hóvfúvással egybekötött viharos szél tett pikánssá. Ilyen körülmények közt nem erőltettük a mászást és visszafordultunk. De a hegy és környék varázsa miatt már akkor készültünk a visszatérésre.
Közel 4 év után ismerősként köszöntött minket a Preda Rossa rét parkolója. Ugyanúgy vacak időben érkezünk ide, de a sejtelmes, esős-ködös időből ismerősként köszöntöttek a sziklák, a kis házikó, aminek az eresze alatt cuccoltunk múltkor; semmi sem változott. A felső parkoló terasz félreeső placcán késő hajnalban végre felcsaptuk a sátrat és a hosszú úttól elcsigázva elnyúltunk a hálózsákjainkban: megérkeztünk, itt vagyunk, kezdődhet a kaland.
János:
A Monte Disgrazia normál útját mászók az Alpe di Preda Rossa parkolótól általában a 2559 m-es magasságban lévő Ponti menedékházig (Rifugio Cesare Ponti) gyalogolnak fel és onnan másszák a csúcsot. Mi - a kevés éjszakai alvás ellenére, viszonylag korán ébredve - sátorral felszerelkezve tovább mentünk a háztól az egykori Desio ház (Rifugio Desio) felé tartó jelzett turistaúton, és a Preda Rossa-gleccser (Ghiacciaio di Preda Rossa) morénáján átkelve, egy füves térségen, kiváló sátrazóhelyen állítottuk fel az „alaptáborunkat”. A felvezető utunk alsó szakasza mesés völgyben haladt, majd fentebb füves-köves nyílt térségre érve hamar a szemünkbe tűnt a Ponti ház. A Monte Disgraziát többnyire felhő takarta. Kisebb szakaszokon szemerkélő esőben volt részünk. Csak néhány kirándulóval találkoztunk. Végre egy nyári túra, melyen nem találkozom sok emberrel! 12:00 órakor értük el a táborhelyünket, melynek magasságát 2535 m-re állapítottuk meg. A sátrazó helyünkön nem volt mobil térerő, de a moréna oldalában vagy a moréna éléről már lehetett telefonálni vagy SMS-t küldeni.
Délután befelhősödött, kissé lehűlt a levegő és 14:30 körüli időpontban szemerkélni kezdett az eső. Később néha kitisztult az ég, majd újra esett az eső. A ködből időnként előtűnő Monte Disgrazián viszont látszott, hogy ezúttal a sziklákat nem takarja hó (2016-ban havasak voltak a sziklák).
Délután egy szintén sátorral felszerelkezett fiú és lány érkezett, akik tőlünk kissé fentebb, távolabb állították fel a sátrukat.
Az esőzés megszűnésével egy kisebb akklimatizációs túrára indultunk. A Monte Disgrazia útjának alsó szakaszát már ismertük, ezért e helyett a völgy K-i oldalán húzódó gerinc nyergébe, a Passo di Corna Rossahoz kapaszkodtunk fel, a gerincél túlsó oldalán, 2830 m-es magasságban lévő valamikori Desio házhoz. Az enyészet útján lévő ház le volt zárva. A sátrunktól 16:00 órakor indultunk el, és csak 18:15-kor érkeztünk vissza. Nem is volt ez a kiruccanásunk olyan rövid, mint amilyennek elképzeltük!
István:
A Disgrazia normál útjának nagy előnye, hogy a Preda Rossa parkolóig fel lehet menni autóval, így megspórolható a völgyből való fárasztó cipekedés. Az engedéllyel történő behajtást a tapasztalataink szerint olaszos nagyvonalúsággal kezelik. A menedékház felett kb. 20 percre található kiváló - és nem utolsó sorban festői szépségű - sátorhely így kb. 2 és fél óra alatt könnyedén elérhető. A parkolóból elindulás után nem sokkal egy széles rétre bukkanunk, ahol a hegyek közül érkező gleccserpatak teljesen megszelídül és széles kanyarú íveket ír. Olyannyira, hogy egy különleges lápos terület alakult ki, amilyennel az Alpokban még nem találkoztam. A vizenyős részek felett a turista út pallókon át vezet. A menedékház felé menet a rétet felülről nézve is megcsodálhatjuk.
„A menedékház felé menet a rétet felülről nézve is megcsodálhatjuk.”
A házat elhagyva hamarosan elérjük az egykori gleccser oldalmorénáját, ahonnan már látszik a táborhely. Virágos réten egy gleccserpatak mellett sátrazhatunk, miközben elénk tárul az útvonal látványa.
„Virágos réten egy gleccserpatak mellett sátrazhatunk, miközben elénk tárul az útvonal látványa”
A Disgrazia ÉNy-i gerince vegyes mászást tartogat részünkre: hosszú morénát kell leküzdeni, majd egy nem túl nehéz gleccseren kell felmászni, ahonnan elkezdődik a sziklagerinc, melyet néhány helyen havas és jeges betétek tesznek változatossá.
A mászás alapvetően nem nehéz, de meglehetősen hosszú és magashegyi sziklamászó tudást igényel, szinkronmászást és biztos kötélkezelést. Különösen a havas szakaszokon kell észnél lenni, mert ahol a szikla találkozik a hóval, meredek jeges részek is előfordulhatnak. Aki szereti ezt a fajta vegyes, alpesi terepet, annak nagyon tudom ajánlani ezt a hegyet.
A Monte Disgrazián
János:
Éjjel esett az eső. Korán, 3:00 órakor tartottunk ébresztést és 3:50 körüli időpontban már el is indultunk a Monte Disgrazia megmászásához. A táborhelyünkről felkapaszkodtunk a morénára és annak élén gyalogoltunk a hegyünk felé. Fentebb már kőbabák jelölték az utat. Két óra alatt értük el a Preda Rossa-gleccsert, ahol felvettük a beülőt és felcsatoltuk a hágóvasakat. Már ismertük a gleccsert, a rajta követendő útvonalat a korábbi túránkról, ezért kötélbiztosítást nem alkalmaztunk. További egy órára volt szükségünk a szikláknál a beszállási hely eléréséhez. Ekkor már világosodott, de az időjárás-előrejelzés szerinti tiszta idő még váratott magára. A felhős idő jelentősen lecsökkentette a látótávolságot. Szerencsénkre a korábbi napokban előttünk itt járt hegymászók nyomai jól követhetők voltak a gleccseren és elvezettek bennünket a sziklamászásunk beszállási helyéhez. Fontos, hogy a Monte Disgrazia Ny-ÉNy-i gerincútján nem kell átmászni a Sella di Monte Piodatól (3387 m) a gerinc első szikláit, hanem a gleccser felső részén meg kell kerülni azokat és a sziklás kiemelkedés után kell beszállni a gerincútba.
Többnyire I-II-es nehézségű útvonalon másztunk egyre feljebb. A gyér látási viszonyok ellenére kiváló mászási viszonyok voltak a hegyen. Két meredek hómező átmászása követelt fokozottabb óvatosságot, mivel a felső hóréteg alatt jeges lejtő lapult. A veszélyesebbnek látszó lejegesedett helyeken jégcsavart használtunk biztosításra. A sziklákon a veszélyesebbnek látszó részeket szintén kötélbiztosítással másztuk át, a közteseket friendekkel vagy kötélgyűrűkkel alakítottuk ki. A legnehezebben mászhatónak a csúcs alatt, a Bronz lónak (Cavallo di Bronzo, Bronze Horse) elnevezett néhány méteres simább tábla látszott, mely első látásra nehezebbnek tűnt az eddigieknél, de az átmászása során bebizonyosodott, hogy ezen is vannak kicsi, de használható lépések, fogások. Elsőre III-asnak értékeltük a nehézségét, de elképzelhető, hogy csak II+ nehézségű volt ez a hely. A 3678 m-es csúcsot 2020. augusztus 18-án 10:15-kor felhős időben értük el. 6 óra 25 perc alatt jutottunk fel a sátrunktól a csúcsra. A mászás kalauzideje a Ponti háztól 6 óra. Élvezetes mászásban volt részünk, de sajnos nem gyönyörködhettünk a csúcsról kilátásban. Sőt, hiába meresztgettük a szemeinket, a ködben nem láttuk a közeli, 3648 m-es magasságú szomszédos csúcsot sem. Valahol a főcsúcs közelében kellett lenni 3640 m-es magasságban egy kis menedékhelynek, a Rauzi bivaknak (Biv. Rauzi), melyet szintén nem láttunk. A csúcsot egy fémoszlop jelölte. Az oszlop mellett felfedeztük az egykori csúcskönyvtartó doboz elrozsdásodott maradványát is.
A Monte Disgrazia csúcsára Sir Leslie Stephen és Thomas Kennedy jutott fel elsőként Melchior Anderegg svájci vezetővel 1862-ben. A régi időkben a Monte Disgraziat „Pizzo Bello”-nak azaz „Beautiful csúcs”-nak nevezték. A csúcs megmászását megerőltető, állóképességet és kitartást követelő, valamint mászási tapasztalatot igénylő túrának tartják.
A csúcsról a visszaút sem tart sokkal rövidebb ideig a felfelé mászás idejénél. Nekünk is majdnem 6 órába telt a visszajutás a sátrunkhoz. Lefelé néhány alkalommal ereszkedtünk a korábbi mászók által bent hagyott kötélgyűrűkről. Érdekesség, hogy a lefelé mászás során két alkalommal el is tévedtünk. Egy mondás szerint „van jó minden rosszban”. Az egyik tévedésünk az ereszkedő pontról rossz irányba történő leereszkedés volt. Pista ereszkedett le elsőként és a jó az volt a rossz irányba történő leereszkedésben, hogy lent talált egy egészen jó állapotban lévő jégszerszámot. Ezzel a jégszerszámmal gazdagodva, vissza kellett másznunk és korrigálnunk kellett a leereszkedésünk irányát. A másik úttévesztésünk esetén is igénybe vett egy kis időt a tévedésünk korrigálása. Kb. a gerinc felénél jártunk, amikor kezdett kitisztulni az ég, és végre gyönyörködhettünk az elénk táruló látványban. A jó idő megérkezését jelezte az is, hogy lentebb, a morénán találkoztunk felfelé tartó kirándulókkal is.
A Monte Disgrazia normál útjának teljes mászási kalauz idejét (fel és lemászás összideje) a Ponti háztól 11 órában határozzák meg.
Az általunk is mászott normál úton kívül, mind a Val Malenco, mind pedig a Val Masino felől megközelítve, több mászási útvonal is vezet a csúcsra. Ezek többnyire AD/AD+ nehézségű utak, de az É-i falon másztak már TD/TD- nehézségű utat is a Monte Disgraziara.
A hosszú túra után már nem volt kedvünk lemenni az autónkhoz. A lemenetelt és a Svájcba történő átköltözést a Biancograt mászásunkhoz a következő napra halasztottuk.
Számomra nagy élmény volt az is, hogy ezen a napon csak mi ketten másztuk a csúcsot.
István:
Gyors reggelit követően kiisszuk az összes teát az edényből. Indulhatunk. Bezárjuk a sátrat, majd nekiugrunk a füves domboldalnak, aztán hamarosan elérjük az oldalmoréna tetején futó egyértelmű ösvényt. Innen most jó darabig nem lehet elrontani. Fények nincsenek, sehol senki. A ház sötét, a vendégek még alszanak. "Helyes, mi vagyunk az elsők!- nyugtázom magamban örömmel". Ekkor persze még nem tudom, hogy aznap csak mi leszünk a hegyen. Az ösvénynek egy idő után vége szakad, elérjük a morénát. Kezdődik a fejlámpás kőbaba keresés. A helyszín ismerős, bár 4 éve itt már havasak voltak a kövek: megjelennek az emlékeimben az akkori mászótársaink, akikkel együtt jártunk itt 4 éve: Norbi, Gábor, Tamás. Kár hogy nincsenek most is itt, mennyire jó hangulat volt, annak ellenére, hogy visszafordultunk a hegyről.
Szerencsére az ösvényt kitűnően jelzi a sok kőbaba, sehol nem vétjük el. Hamarosan megjelennek az első hófoltok és elérjük a gleccsert. Felvesszük a hágóvasat, de a kötelet nem...majd ha úgy érezzük. Aztán egész végig nem érezzük úgy. A gleccser néhol meredek, de a valamennyire látszódó ösvényt követve sehol nem kell spaltnis zónán átmenni.
Felérünk a sziklákhoz, majd rövid pihenő és felvesszük a beülőt. Boldog vagyok: innen új terep kezdődik, ahol még nem jártam, kezdődhet végre a felfedezés, a kaland. Az idő nem tiszta, de annyira éppen látni, amennyi a tájékozódáshoz kell. A ködös és enyhén szeles idő hegyi érzést teremt: felhők jönnek-mennek, alattunk sziklaalakzatok tűnnek el a szórt ködben és újak bukkannak elő felettünk. A sisak résein át fütyül a szél. Csak ketten vagyunk itt a keskeny gerincen a felhők közt és senki más. Együtt keressük az ösvényt és fejtjük meg a rejtvényt: merre vezet az út a csúcs felé. A hétköznapok gondjai lényegtelenné váltak. Lent maradtak az autónál, vagy még az alatt. Itt fent most csak a mászás számít. Fogások és lépések követik egymást. "Standoltam! Jöhetsz. Vigyázz itt fent alattam jeges lesz! Szuper. Mehetünk. Arra, a kéményen keresztül vezet az út." Hol kitett gerincen, hol meredek hegyoldalban haladunk, egyre feljebb és feljebb. Aztán egyszercsak feltűnik a lófejet formázó sziklaalakzat a "Bronze Cavallo". Egy érdekes fellépés és máris a hátán vagyunk, majd nem messze feltűnik egy vas oszlop. Egy fél kötélhossz és megérkeztünk. Nincs már feljebb, akárhogy is meresztjük a szemünket az időnkét tisztulni látszó ködben. Megpihenünk a csúcson. Jó lenne megnézni a csúcstól nem messze található Rauzi bivakunyhót is és fújni egyet benne, de hiába tudjuk, hogy a közelben van, nem látjuk. Végül úgy döntünk, hogy nem állunk neki keresni és időt veszteni ezzel.
Lefelé indulunk. Tudjuk, hogy a csúcs elérésével még nem értek véget a nehézségek, sőt: ilyenkor kell koncentrálni igazán. Lefelé menet általában mászunk, néhány helyen az ereszkedést választjuk. Kétszer letévedünk az útról, de szerencsére gyorsan visszatalálunk. A sziklagerinc alsó szakaszán aztán kitisztul az idő, feltárul alattunk a látványos északi fal, irányában pedig kis pontként kivehető a Rifugio Del Grande Camerini, ahonnan 4 éve a Disgraziát csodáltuk. Most látszik igazán, hogy mennyire élesen emelkedik ki e hegy északi fala az alatta levő tájból. Hamarosan elhagyjuk a gerincet és a törmelékes, törős kőzetű hegyoldalban mászunk tovább lefelé, mely számomra az eddigi legkellemetlenebb szakasz. De ezen is túljutunk. A gleccserre visszaérve már nincs technikai nehézség, gyorsan leérünk a havon. A moréna tömbjei, mozgó kövei ismerősként köszönnek vissza. Kb. 13 óra elteltével újra a sátornál vagyunk. Mindketten egyetértünk abban, hogy már most megérte kiutazásunk, egy rendkívül szép csúcsot mászhattunk meg.
A Digrazia alatti táborhelytől a Tschierva házig
János:
A Monte Disgrazia mászásunkat követő napon csak 6:00-6:15 körüli időpontban ébredtünk, majd a reggeli teendők elvégzése után tábort bontottunk és felkapaszkodtunk a morénára. Napos idő volt, kiváló látási viszonyokkal. Feltekintve a Monte Disgrazia felé, láttuk két hegymászó haladását a gleccseren. Úgy tűnik, hogy jó időjárási körülmények között sincsenek tömegek ezen a hegyen.
A morénáról Pista internetes felületen rendelt szállást a Biancograt mászásunk előtti éjszakára a svájci Tschierva házban. Ezt követően folytattuk lefelé az utunkat. Ezúttal a Ponti házhoz vezető ösvényen elképesztően sokan voltak. Már valamilyen olasz ünnepre gyanakodtunk, de itthon utánanézve kiderült, hogy nem volt semmiféle ünnep ezen a napon Olaszországban. 10:30-kor értünk le a parkolóhoz, ahol a sok túrázónak megfelelően sok autó is parkírozott.
Nem kellett sietnünk ezen a napon, ezért sokáig pakolásztunk. Csak 12:00 órakor hagytuk el a parkolót és indultunk el Svájc felé, reménykedve abban, hogy útközben találunk megfelelő helyet az éjszaka vadkempingezős formájú eltöltésére. Sajnos nem találtunk, pedig a Bernina-hágó előtt még letértünk Olaszország felé is és olasz oldalon a Livigno-völgyben (Val di Livigno) is próbálkoztunk táborhely kereséssel. A keskeny Livigno-völgy azonban sűrűn járt, kiépített völgy. Visszafordultunk tehát és ismét Svájcban találva magunkat, a Bernina-hágón (Passo del Bernina, 2329 m) átkelve, bele kellett nyugodnunk abba, hogy az éjszakát a pontresinai Morteratsch kempingben kell eltöltenünk. A visszatérésnél az olasz-svájci határ utáni útelágazásnál rendőrök állítottak meg bennünket és csempészárú után érdeklődtek, majd bele is néztek az autónkba. Érdekesség, hogy nagyobb határátkelő helyeknél nem volt ilyen ellenőrzés, de ennél a jelentéktelen, de kétségtelenül mégis nagyforgalmú átkelőhelynél volt. Persze svájci vagy olasz rendszámú autókra nem terjedt ki az ellenőrzés.
Az autóútról az egyik helyen teljes szépségében elénk tárult a Piz Bernina és a Biancograt is.
A kemping felkeresése előtt még megnéztük, hogy a következő napon melyik parkolóban hagyjuk az autónkat a Biancograt mászásunk idejére.
A kemping majdnem teljesen tele volt. A drága Svájcban személyenként 20 svájci frank (CHF) összegért tölthettük el az éjszakát ebben a kempingben. A társam a családjával aludt már itt korábban, ezért a kemping adatbázisában szerepeltek az adatai. Voltak itt mindenféle arcok: hegymászók, túrázók, kisgyerekes nyaralók, lökött kinézetű csavargók, stb. A koronavírusos helyzet ellenére szinte senki sem használt maszkot.
Számunkra a megoldandó probléma a Biancograt mászásunkhoz felviendő cucc összeállítása volt. Próbáltunk minél kisebb hátizsáksúlyt elérni. A menedékházak megkövetelték párnahuzat, ágynemű huzat, törülköző és a vírushelyzet miatt maszk vagy az arcot eltakaró kendő, vagy sál meglétét. Továbbá három napra való élelmiszert, gázfőzőt, edényt és a mászócuccot is el kellett helyeznünk a hátizsákjainkban. A Biancograt mászáshoz egy 60 m-es félkötelet, túrabotokat, beülőt, sisakot, HMS karabinert, egyéb karabinereket, ereszkedőeszközt, pruszikokat, 4 slinget, néhány kötélgyűrűt, 4 hosszú hevedert, 2 rövid hevedert, 4 jégcsavart, hágóvasat, személyenként 2 jégszerszámot és 5 friendet pakoltunk. Ezek mellett helyet kellett szorítani még lábszárvédőnek, kesztyűknek, sapkának, kalapnak, vékony pehely kabátnak, vékony polár felsőnek, szélvédő ruházatnak, fejlámpának, mobil telefonnak és az egyéb értékeinknek is.
A kempingezős éjjelünkön esett az eső, de nappalra kiváló időjárási viszonyok kerekedtek. A Morteratsch kemping elhagyása után az autónk elhelyezésére kiválasztott parkolóban még pakolásztunk egy ideig. Az autó parkolási díja ezen a helyen 9 CHF naponta (8:00-18:00). 8:40-kor indultunk el a parkolóból a Roseg-völgyben (Val Roseg) a Tschierva ház elérése céljából. A házban megrendelt szálláshelyünkről visszaigazolást még nem kaptunk.
Az 1805 m-es magasságban elhelyezkedő Pontresina parkolójánál lévő útjelzőtábla szerint a házhoz 4 óra alatt lehet felérni. A házat hegymászási céllal felkereső hegymászók általában délután mennek fel a házhoz, így mi a délelőtti túránk során csak a házat egynapos túra keretében meglátogató túrázókkal találkoztunk. Voltak ezek a túrázók is szép számmal, habár nem mindegyikük célja volt a Tschierva ház. Félúton, az 1999 m-es magasságban elhelyezkedő Hotel Roseg is kedvelt kirándulóhelye a környéknek, ahova még lovaskocsival is fel lehet jutni.
A hegymászó felszerelést tartalmazó hátizsákjainkat cipelve is felértünk a 2583 m-es magasságban lévő Tschierva házhoz (Chamanna da Tschierva) a kalauzidőnél rövidebb idő alatt. A ház recepciójánál bejelentkezve kiderült, hogy szállás foglalásunk nincs és teltház van. Említettük a szállásfoglalásunkat és azt, hogy nem kaptunk visszaigazolást. Végül is elhelyezést nyertünk a ház 8 személy elhelyezésére alkalmas, pokrócokkal és párnákkal felszerelt téli szállásán, ahol csak mi voltunk. Ezzel tulajdonképpen jobban jártunk a zsúfolt nyári szálláshelyen történő elhelyezésnél. Viszont igencsak kellemetlen helyzetbe kerültünk volna, ha megkapjuk a visszajelzést arról, hogy nincs hely, vagy - ami még ennél is kellemetlenebb lehetett volna - ha szállásfoglalás hiányában a felérkezésünk után egyszerűen elküldenek bennünket.
Tehát kaptunk szállást és ezúttal hütte töltelékek lettünk. Az OeAV tagságunkat figyelembe véve, személyenként 28,50 Euróba került a szállásunk egy éjszakára. Drágák a svájci házak, de a Biancograt mászásra nem akartunk sátrat vinni és bivakolni sem akartunk a mászás előtt.
A nap további részében, délután még felderítettük a környéket, megnéztük a Biancograthoz vezető ösvény alsó szakaszát, mivel a mászás napján ezen a szakaszon sötétben kell majd haladnunk. Van két útelágazás is az útvonalon, melyeket nem előnyös elvéteni. Nem sokkal a ház fölött ágazik két felé először az út. A jobb oldali ösvényen két népszerű mászócélpont, a Piz Scerscen (3971 m) vagy a Piz Roseg (3936 m) csúcsát mászóknak kell haladni, a bal oldali a Biancograt mászók helyes útja. Két, láncokkal és a sziklába erősített fém kapaszkodókkal ellátott rövid szakaszt elhagyva érjük el a másik útelágazást, ahol a Biancograt mászóknak a jobb oldali ösvényt kell választani. A bal oldali úton a Piz Morteratsch (3751 m) vagy a Piz Tschierva (3545 m) csúcs mászható, illetve el lehet jutni a Boval házhoz (Chamanna da Boval, 2495 m). Mindkét elágazásnál fényvisszaverős kis tábla jelzi az útirányokat és - az éjszakai tájékozódást megkönnyítendő - egyéb helyeken is elhelyeztek fényvisszaverős kis lapokat a sziklákra. Az útvonalon egy nagyobb vízfolyás keresztezi a Biancograthoz vezető ösvényt. Ezen a nap közben jelentős vízhozamú vízfolyáson már nem keltünk át, hanem visszafordultunk. A visszafordulási helyünkön egy sátrazásra alkalmas hely is található. Az utunkon találkoztunk a ház vízellátását biztosító műtárgyakkal. Több vízvételezésre alkalmas vízfolyás található a hegyoldalban. Szálláshely visszautasítás esetén, szálláshely hiányában, jó idő esetén talán a Biancograt mászás előtt ezen a háztól kb. ½ óra járásra található sátorhelyen történő bivakolás lehetett volna az éjszaka eltöltésének a megoldása.
Visszatérve a házhoz, már a túrázók mellett fel-fel tűntek a következő napi mászók is.
Egyébként a Tschierva ház recepcióján azt is mondták, hogy a Biancograt, Piz Bernina mászásunk utáni olasz házban, a Marco e Rosa házban is teltház van és nem számíthatunk ott foglalás nélkül szálláshelyre. Azt gondoltuk, hogy majd csak adódik valamilyen megoldás!
A Tschierva házban van telefon térerő. Svájc nem EU-s ország, ezért sokba kerül a telefonás, de az SMS küldés még vállalható (110 Ft/SMS).
István:
Egyikünk sem szeret menedékházban megszállni. Részemről az alapvető ok, hogy úgy gondolom, a menedékházas túra elveszi egy jó részét a hegyek világával való közvetlen kapcsolatnak, amihez hozzátartozik a sátrazás adta szabadság is. Ennek ellenére a Biancograt mászást már otthon menedékházak igénybevételével terveztük, azért hogy - ahogyan a többi alpesi mászó általában - csak egy kis hátizsákkal mászhassunk sziklát és jeget. Az útvonal jellegéből adódik, hogy nem lehet egy kiindulási helyről "csillagtúra"-szerűen mászni, mert a lemenet a "Fehér gerinc" másik oldalán tér vissza a fő völgybe. Ráadásul célszerűbb ennek a gyönyörű útvonalnak a végigjárását két nap alatt teljesíteni és megaludni az útvonalon található Marco e Rosa házban, onnan pedig reggel kipihentem tovább indulni és kiélvezni a Bellavista terasz, meg a lemeneti út szépségét is. A Tschierva házban töltendő éjszakát a honlapján írtak szerint előre le kellett foglalni. Ezt a Disgrazia alatti sátorhelyünkről mobiltelefonon elektronikusan megtettem, viszont a Marco e Rosa házban alvással meg úgy voltunk, hogy majd lesz valahogy. Ha nincs hely és nagyon muszáj, akkor lemegyünk még aznap, vagy bivakolunk egyet. Ha este későn érnénk oda, akkor vélhetően meg úgysem teszik ki a szűrünket és kapunk helyet legalább a folyosón.
Széles, kényelmes ösvényen indulunk Pontresinából a Roseg folyócska mentén. Kicsit idegesít, hogy a Tscierva háztól semmilyen visszajelzést nem kaptam, hogy rendben van-e foglalásunk. "Hallgatás, beleegyezés" - mondom Jánosnak - "Ha nem lenne szállásunk, azt biztos megírták volna". Persze tudom, hogy ez csak okoskodás és jól megszívjuk, ha nem kapunk szállást. A frissen vásárolt 110 grammos hütte-zsákomban eléggé fáznék éjszaka. A zsákjaink - holott nincs benne a sátor, hálózsák, matrac - azért így sem könnyűek. Visszük a kötelet, karabinereket és egyéb biztosító eszközöket meg három napi élelmet főzővel, edénnyel, gázzal. A hegyi ruhák is a zsákban vannak, mert itt lent dögmeleg van. Nem is baj, hogy még reggel elindultunk, délután biztosan még sokkal durvább lenne a tűző napon.
A fehér csúcsok fokozatosan mutatják meg magukat, ahogy egyre feljebb érünk a völgyben.
Jó 4 órás gyaloglás után végre elérjük a házat. Fenntartásokkal nézünk a gondnok után, hisz eddig nagyjából az összes előttünk járt magyar mászó leírásában azt olvastuk, hogy a háziak nem túl barátságosak. Kisvártatva meg is kapjuk a „beosztásunkat” a gondnok hölgytől, hogy miért jövünk ide foglalás nélkül, mikor ő megírta, hogy "full"-on vannak. Bizonygatom, hogy én írtam nekik, tőlük nem kaptam semmi választ. "De legalább a Marco e Rosa házban foglaltunk szállást korábban, ugye? Merthogy ott sincs szabad hely" - kérdezi a főnök asszony. Válaszunk hallatán már csak feladón csóválja fejét és végül is megkapjuk a teljesen üres téli szállást az alagsorban. János szemében is ugyanazt a megelégedett mosolyt látom: ennél királyabb helyünk nem is lehetne. Szabadon jöhetünk-mehetünk a lenti szinten a bejárat és WC-k közt és főzhetünk a szobában az ágyunk mellett. A franc se akarna valamelyik csili-vili szobában feszengeni.
Pillanatok alatt belakjuk a téli szállást, majd egy kis zsákkal elindulunk, hogy felderítsük a beszállást, hiszen holnap hajnalban sötétben, a fejlámpáink fényénél kell majd tájékozódni, a jó ösvényt megtalálni. Egy menedékház, vagy frekventált sátorhely általában rengeteg út kiindulópontja, így nem nehéz - főleg a sötétben - rögtön az elején rossz irányba elindulni, rengeteg időt és energiát elveszteni. Ezt elkerülendő - igyekszem minden alkalommal beiktatni egy előzetes bejárást a másnapi mászás előtt. A Biancograt felé vezető ösvény kiválóan látszik, a tájékozódást táblák és fényvisszaverő prizmák is jelzik. Gyorsan megállapítjuk, hogy nem lehet gond holnap. Azért folytatjuk a sétát fölfelé. Van egy-két rövid meredekebb felszökés, ahol láncos biztosítás segíti a felmenetet. Ezek jellegzetes tájékozódási pontok. Fotózunk, csodáljuk a tájat. János megtölti a palackjait. Mivel én érzek némi mellékízt János vízlelő helyénél, maradok a menedékház áthúzott pohár tábla alatti csapjából folyó víznél. Ugratjuk egymást, hogy melyikünk fog majd holnap barna csíkot húzni a sziklán.
A Biancograton
János:
Augusztus 21-e a fő berninai célunk megvalósításának a napja. Hajnali 2:00 órai ébredést követően, reggelizés után 2:50-kor már elindultunk a Tschierva háztól a Piz Bernina É-i gerince, a Biancograt felé a fejlámpáink fényében. Elsőként indultunk, de csakhamar utolértek és megelőztek bennünket a nálunk sokkal gyorsabbak. Voltak ilyenek szép számban, de azért maradtak mögöttünk is a Biancograt felé igyekvők között. Az útvonal első néhány száz méter szintemelkedését ismertük az előző délutáni túránkról. Rövid idő alatt túljutottunk a láncos részeken, majd kis leereszkedés után kereszteztük a tegnapi napon már szemügyre vett vízfolyást is. Az éjszakai órákban nem okozott gondot az ezen való átkelés. Ezt követően többnyire sziklás részeken folytatódott az éjszakai túránk felfelé, helyenként könnyű mászásokkal fűszerezve mindaddig, míg el nem értük a Tschierva-gleccser (Vadret da Tschierva) felső részét. A gleccser kezdeti jeges része törmelékkel fedett volt, ezért még a hágóvasakat sem vettük fel. Később azonban egyre ritkult a köves borítás a gleccser lejegesedett felszínén és másokhoz hasonlóan mi is felvettük a beülőinket és a hágóvasainkat. A gleccser meredekségének fokozódása is indokolttá tette az óvatosságot. A még mindig sötétben folytatott gleccsertúrát egy nagyobb, de könnyen leküzdhető peremhasadék zárta. Ez után már sziklára tért át az útvonal, ezért levehettük a hágóvasainkat. Itt kezdődött a kezdetben balra tartó vasalt út, mely a vállalkozóbb kedvűek által megkerülhető egy meredek hófalon (jeges kuloáron) történő felmászással. Mi a vasalt utat választottuk, melyen biztosítás nélkül másztunk fel. A vasalt út végén, a Prievlusa-hágóba (Fuorcla Prievlusa, 3430 m) jutottunk. A mászókalauzok a menedékháztól idáig tartó utat 2½ órásra jelölik. Itt kezdett ránk pirkadni. A felkelő nap színesre festette a hegyeket. Volt miben gyönyörködnünk!
Elrakhattuk a fejlámpáinkat is. A Prievlusa-hágótól kezdődik a tulajdonképpeni Biancograt. Rövid pihenő után nekiveselkedtünk a szikláknak. II-III-as nehézségű sziklákon másztunk egyre feljebb. A biztosítás megkönnyítése érdekében, talán elsősorban a vezetős partik miatt nitteket helyeztek el az útvonalon. Kezdetben standból biztosítva, köztesek berakásával másztunk, de később már egyre inkább alkalmaztuk a lazább biztosításos szinkron mászást. A mászási stílusunk váltásában egy berakott friend elvesztése is szerepet játszott. Ugyanis másodmászóként hosszas erőfeszítésem ellenére sem sikerült kivennem egy szűk repedésből a kérdéses friendet, így aztán otthagytuk. Rendkívül zavart a „bénázásomnak” is tulajdonított eset, de később túltettem magam rajta és sikerült visszazökkennem a mászásba. Tökéletes körülmények között mászhattuk a Biancogratot. Napsütés, gyakorlatilag szélmentesnek mondható idő, száraz sziklák, jó hóviszonyok. Kell ennél több? Az első sziklacsoportot helyenként a 45º-ot is meghaladó meredekségű hosszú hógerinc követte.
Ezen a helyen hágóvasat csatoltunk és két jégszerszámot vettünk a kezünkbe, de kötélbiztosítást nem alkalmaztunk. Az előttünk járók kitaposták az utat, ezért a nyomon haladva a hópárkányoktól nem kellett tartanunk. Rövidebb szakaszokon eljegesedés késztetett fokozottabb óvatosságra bennünket. A legmeredekebb részeken történő felmászás alaposan igénybe vette a lábizmainkat. A ragyogó időjárás továbbra is kitartott. A hógerinc legmagasabb pontja a 3995 m-es magasságú Piz Alv (Piz Bianco), mellyel a tulajdonképpeni Biancograt végződik. Innen leereszkedve ismét II-III-as nehézségű sziklamászásra váltottunk. A főcsúcs tömbje előtt két sziklatűt is át kellett mászni, melyeknél a két torony között egy ijesztő átlépést kellett végrehajtani, miközben alattunk többszáz m-es űr tátongott. Számomra talán ez az átlépés minősíthető a Biancograt legnehezebb problémájának.
Ezen a nehézségen túljutva azonban a helyenként havas könnyebb sziklagerincen felmászva már a hómentes főcsúcs következett. 11:40-kor értünk fel a Piz Bernina (Pizzo Bernina) 4049 m-es csúcsára. Meglepetésünkre a csúcson fiatal honfitársainkba, Taigiszer Móniba és Kovács Benedekbe botlottunk. Ők egy frissen létrehozott egyesület, a Bivak Alpin Sportegyesület tagjaiként nagy lelkesedéssel járják a magas hegyeket. A Biancogratot az egyesületük nevéhez hűen nem egyvégtében mászták végig, hanem bivakolást iktattak közbe. A több napig kitartó jó idő lehetővé tette ezt a számukra.
A Piz Bernina Biancograton keresztül történő mászóútvonalának nehézsége AD, UIAA III, 45º, de ennél nagyobb, D- nehézség is előfordulhat rossz időjárási körülmények és rossz hóviszonyok esetén. A mászás kalauzideje 6½-8 óra, azonban fellelhető olyan vázlat és időadat is az útvonalról, melyen a Tschierva háztól a csúcsig 9½ órában jelölték meg a mászáshoz szükséges időt. Nekünk 8 óra 50 perc alatt sikerült megvalósítani a csúcsmászást, mellyel - tekintettel a nem kielégítő sziklamászó tapasztalatomra (keveset mászok sziklát) - nagyon meg voltam elégedve. A viszonylag gördülékeny mászásunk elsősorban Pista érdeme volt.
A Piz Bernina első megmászását Johan Coaz, J. R. Tschamer, L. R. Tschamer hajtotta végre 1850. szeptember 13-án. A Morteratsch-gleccseren és a keleti gerincen jutottak fel a csúcsra. A Biancogarton keresztül először 1876-ban jutott fel a csúcsra Henri Cordier és Thomas Middlemore a vezetőikkel, J. Juannal és K. Maurerrel.
Csúcsfotózás és az elénk táruló panoráma megcsodálása, fotózása után elindultunk lefelé a csúcs olasz normál útján, a Spalla-gerincen (Spallagrat). Ez az útvonal PD-s nehézségű, a csúcsszakaszon I-II-es sziklamászással. A Piz Bernina előcsúcsának tekinthető, illetve a Piz Bernina olasz csúcsaként is emlegetett Spalla-csúcsig (4020 m) nem nehéz sziklagerincen haladtunk. A csúcs után egy sziklafelszökésnél (letörésnél) elővettük a kötelünket ereszkedés céljából. Több, mint tíz évvel ezelőtt ezt a sziklás részt megfelelő hóviszonyok esetén még meg lehetett kerülni egy 55-60º-os meredekségű hólejtőn. A hólejtő fogyásával 2020-ra azonban ez a megoldás teljesen eltűnt a választható lehetőségek közül.
A továbbiakban addig haladtunk a gerincélen, míg találtunk egy meredek jobb oldali ereszkedési lehetőséget, melyen lejuthattunk a Morteratsch-gleccserre. A gleccseren kezdetben meredeken, majd egyre ellaposodó részen, olvadt hóban 14:15-kor értük el az Olasz Alpin Club által működtetett Marco e Rosa (Rif. Marco e Rosa, 3610 m) házakat. A júliustól szeptember közepéig tartó nyitvatartási időben a Marco e Rosa ház gyakran teltházzal üzemel. A Tschierva házban kapott információnak megfelelően ezúttal is teltház volt itt, de mégsem küldtek el bennünket. A téli szállásként funkcionáló kisebbik házban biztosítottak helyet a számunkra. A szállásunkat azonban csak késő délután foglalhattuk el. Addig az időközben a csúcsról szintén leérkező Mónival és Benedekkel beszélgettünk, rendezgettük, szárítgattuk a cuccainkat, vacsorát főztünk, vacsoráztunk és - Móniék sátorhelyre vonulása után - egy sört is elfogyasztottunk. A sört méreg drágán, 6 Euróért adták, a szállásdíj pedig OeAV tagság figyelembevételével személyenként 20 Euróba került.
A téli szálláson mások is aludtak. Vizet a nagyobbik ház mögött található slagból vételeztünk.
István:
Hajnali kettőkor csörög az óra. Eljött a pillanat melyre hosszú évek óta készültem: nekivágunk a Biancogratnak! Gyorsan betoljuk a reggelit és megisszuk a teát. Valamivel 3 előtt indulunk elsőként. Rögtön a ház után egy meredek moréna kezdődik. Kifejezetten meleg van, hamar izzadni kezdünk. Nem rohanunk, hiszen hosszú lesz még az út.
Néhány csapat megelőz minket, aztán szép lassan kezd beállni a „mezőny”. Előttünk és utánunk is fejlámpák csillognak. A gleccsert elérve hideg járja át az átizzadt ruháinkat. Felöltözünk, majd felvesszük a beülőt is, előkerül a hágóvas és a kötél. Egy rövidebb meredekebb szakaszt egy könnyű peremhasadék követ, ahol eltesszük a vasakat és a kötelet, mert sziklás szakasz következik, egy kis via ferrátával. Néhol vannak jeges szakaszok, de ezt leszámítva biztonságosnak ítéljük a terepet, nem használunk kötélbiztosítást.
A Nap első sugarai a Prievlusa hágóban érnek minket. A falból kiérve kitágul a tér. Csodás tájkép tárul elénk, ahogy a rózsaszín fények egyre feljebb húzódnak a távoli horizonton és világosba váltanak a Bernina gleccserei. Van itt néhány bivakolásra elegyengetett sima placc, ahol mi is megállunk fújni egyet. Megállapítjuk, hogy eddig tartjuk a kalauzidőt. Jókor vagyunk, jó helyen, hiszen az innen kezdődő sziklás szakasznak már világosban vághatunk neki. Bár jó lenne tovább gyönyörködni, nem időzhetünk tovább, hisz az idő megy. Haladni kell, hogy a havas szakaszokon ne olvadjon fel a hó.
Nekivágunk az első felszökésnek. Kifejezetten élvezetes mászás kezdődik a látványos gerincen. Hamarosan már teljes napsütésben mászunk, nagyon boldogok vagyunk, hogy itt lehetünk. Az egyik friendünket sajnos túl jól sikerült behelyezni, nem tudja kiszabadítani János. Végül lemondunk róla. Az első hosszak óvatoskodása után szinkronban kezdünk mászni, muszáj haladni. Gyorsan rákapunk az ízére, rójuk a kötélhosszokat egymás után. A problémásabb részeken mindenhol nittek vannak, tökéletes az útvonal kiépítettsége.
A sziklás szakasz végét egy letörés jelzi, ahol már a hóra ereszkedünk rá. Kicsit pihenünk, majd felvesszük a hágóvasakat és előkerülnek a jégfejszék is. A hóba taposott ösvény egy sziklatornyot kerül baloldalról, mely messziről meglehetősen meredeknek néz ki. Vizes, latyakos hóban ez lehet, hogy kellemetlen lenne, pláne, ha jegessé válik a szikla és a hó találkozási szakasza. Igazság szerint már otthon, az útvonal tanulmányozása során megjegyeztem ezt a szakaszt, hogy óvatosnak kell itt lenni, de mikor odaérünk, látom, hogy nem okoz nehézséget. Hamar kiérünk újra a gerinc élére.
Most következik a messziről is jellegzetes kanyargó hógerinc él, az útvonal névadó szakasza: a Biancograt, vagy az itteni rétoromán nyelvjárásban, Crast Alva. De használják a Himmelsleiter („mennyei létra, mennyországba vezető létra”) elnevezést is . Rászolgál a nevére, tényleg egy olyan jellegzetes alpesi célpont, mely egyfajta legendaként van jelen: fel kell menni rajta. Egyenletes ütemben haladunk Jánossal, szépen nyerjük a szintet. Néhol kifejezetten meredeken ível felfelé a gerinc és a jeges szakaszok még rátesznek egy lapáttal a kitettség érzésre. Nagyon örülök neki, hogy két jégfejszét hoztam. Itt nem szabad kicsúszni.
Lassan kezdjük a fáradtságot érezni, de talán nincs okunk szégyenkezni, hiszen közel 1400 m szintet tettünk meg a menedékházból. A Pizzo Bianco 3993 méter magas csúcsán pihenünk egyet. Itt ért véget a hógerinc és ismét sziklás szakaszok következnek. Elénk tárul a Piz Bernina csúcsa előtti utolsó felszökés, mely ebből a szögből nézve meglehetősen ijesztőnek mutatja magát. Szerencsére tudjuk a leírásokból, hogy valójában nem nehéz. Újra kötélbiztosítással haladunk. Kis oldalazás után két kisebb toronyra kell felmászni és leereszkedni róluk. Közben egy szellős táblácska teszi változatossá a mászást.
A Piz Bernina (4049 m) csúcsa előtti utolsó felszökés tényleg nem vészes. Innen már egy-kettőre a főcsúcson vagyunk. Közel 11 órája indultunk útnak. Itt futunk össze Mónival és Benedekkel. Ők is a Biancogratot mászták, de az éjszakát a gerincen bivakolva töltötték: így lehetséges, hogy úgy értek előttünk a csúcsra, hogy eddig nem találkoztunk velük. De ennek talán így kellett lennie, hogy igazán megadjuk a módját: a napsütötte Bernina csúcsán, 4000 méter felett, a Fehér gerinc teljesítése után találkozik össze a két magyar csapat… Az idő továbbra is csodálatos. Leülünk, beszélgetünk és sütkérezünk a köveken. Távoli havas hegyek vesznek körül olyan perspektívából, ahogyan az csak egy igazán magas csúcsról látható. Az idei év legszebb pillanatai ezek. A Bernina nem adta könnyen magát: Jánosnak ez a harmadik, nekem pedig a második próbálkozásom.
Móni és Benedek még maradnak a csúcson, ezért elköszönünk és elindulunk. A normál úton megyünk lefelé, mely az olasz oldalon vezet. Nem nehéz a terep, de néhol elég törős, omladékos a szikla, ezért óvatosan mászunk. Az alsóbb szakaszokon két helyen ereszkednünk is kell, szerencsére masszív standok van kialakítva e célra. Egyik helyen elakad a kötél, ezért kénytelen vagyok kicsit visszamászni pruszik gyűrűkkel biztosítva. A Marco e Rosa házat a csúcstól kb. 2 óra alatt, már erősen olvadó hóban érjük el.
A háznál komolyabb pihenőt tartunk és úgy döntöttünk megpróbáljuk kipuhatolni, hogy tudunk-e itt aludni, nincs sok kedvünk még ma lemenni. Nem adnak egyértelmű választ, azt mondják, várjunk még, felírják a nevünket. Fogyasztunk is ezt-azt, hogy lássák, mi aztán nagyon komolyan igénybe vesszük a ház szolgáltatásait. Az idő telése egyértelművé teszi, hogy lesz számunkra alvóhely: nyilván nem fognak úgy lezavarni, hogy tudják, most már ránk sötétedne a lefelé úton. Időközben megérkezik Móni és Benedek is, így együtt beszélgetve töltjük az időt, élvezzük a napsütést a sasfészek-szerű ház előtti padokon. Ők ma is a sátrazást választják nem messze a háztól. Sötétedés után mi is beülünk az étterembe. Enni nem kérünk, hiszen bőségesen hoztunk élelmet, viszont a sörözést nem lehet kihagyni.
Mikor a nyüzsgés alább hagy és a vendégek kezdenek a szobákba húzódni, a gondnok nekünk is megmutatja a szállást, mely ezúttal is a winterraum. Ez volt a régi menedékház, míg az új épület fel nem épült. Hangulatos kis házikó. Belsejében Marco e Rosa de Marchi fényképe és márványtábla hirdeti, hogy 1913 óta nyújt a hegymászóknak menedéket ez a hely.
A Bellavista terasztól Pontresina-ig
János:
Az időjárás-előrejelzés az utolsó berninai túranapunk délutánjára már időjárás romlást prognosztizált. Korán ébredtünk és bíztunk abban, hogy még jó időben leérünk Pontresinába, az autónkhoz. A háznál hegymászók készülődtek a Piz Bernina olasz normál úton való megmászására. A Marco e Rosa háztól történő csúcsmászás nem igényel korai indulást, mivel innen 2-2½ óra alatt fel lehet érni a csúcsra.
Mi kiváló időjárási viszonyok között 7:10-kor indultunk e napi utunkra. Találkoztunk a szintén lefelé tartó Móniékkal. Ők a Diavolezza házhoz (2973 m) igyekeztek le.
Mi Pontresinába a Bellavista-teraszról a Fortezza-gerincen való leereszkedést, majd a Morteratsch-gleccseren és az utóbbi évszázadban alaposan visszahúzódott gleccser völgyében történő lemenetelt választottuk.
A Bellavista-teraszról jó időben, jó hóviszonyok között nem okoz gondot a Fortezza-gerinc elérése, de nem megfelelő időjárási körülmények között problémás lehet a gleccserhasadékok között a tájékozódás, útmegtalálás. A Fortezza-gerincen nem nehéz sziklamászással (UIAA II) le lehet mászni, mi viszont inkább a kötélen történő biztonságosabbnak tartott ereszkedéseket választottuk. Az ereszkedésekhez ereszkedő standok álltak rendelkezésre. Az időjárásváltozás előjeleként a magasabb részeken már felhősödött.
A lemenetünket félnaposra saccoltuk, de alaposan elszámítottuk magunkat. A jókora kiterjedésű Bellavista-teraszon és az ez után következő Fortezza-gerincen a leereszkedés meglehetősen időigényes volt, majd ezt követően az Isla Persa-n és a Morteratsch-gleccser alsó részén is hosszasan gyalogoltunk.
Elhagyva a gleccsert, még további hosszú gyaloglás várt ránk az emberekkel zsúfolt népszerű gleccservölgyben a Morteratsch vasútállomásig és onnan Pontresináig.
Csak 15:30-kor értük el az autónkat. Azonban nem sokkal a leérkezésünk után „leszakadt az ég”, intenzíven kezdett esni az eső. A cuccaink rendezgetésére és a hazautazás előtti patakban történő fürdésre így nem kerülhetett sor. Elmosta az eső! Mit tehettünk mást, mint azon nyomban elindultunk hazafelé.
Még ezen a napon elhagytuk Svájcot, majd Ausztriában, Innsbruck után Schwaznál letértünk az autópályáról és elindultunk Wörgl felé éjszakázóhely keresése céljából. Az Inn folyó partján nem akadtunk megfelelő helyre, ezért a Maurach elnevezésű kis településnél letértünk a hegyek felé D-i irányban, egy kisforgalmú erdei útra. Kivágott fákhoz vezető kis földút nyúlványnál állítottuk le az autót és közvetlenül mellette állítottuk fel a sátrunkat. Miután levadásztuk a sátorba bejutott egyetlen szúnyogot, nyugovóra tértünk. Fárasztó, hosszú napot zártunk.
Az utazásunk záró napján korán ébredtünk és már 6:30-kor megkezdtük az autózást. A helyenként szemerkélő eső megkönnyítette a számunkra, hogy magunk mögött kellett hagynunk a magas hegyek világát.
15:00-15:30 körüli időpontban hazaértünk lakóhelyünkre.
Az élményekkel teli, sikeres Monte Disgrazia és Piz Bernina mászás, valamint a hegyek között töltött egyéb túrák örök emlékként bevésődnek az emlékezetünkbe.
Comments powered by CComment