Lassan másfél hete annak, hogy Gránicz János barátommal a Biancograt tökéletes ívű hógerincén és sziklafelszőkésein át elértük a Piz Bernina csúcsát, de a mászás emléke és az élmények azóta is élénken jelen vannak. Különösebben rá sem kell hangolódnom, hogy megjelenjenek előttem a gerinc jellegzetes pontjai, egy-egy sziklatorony képe, felmászások, ereszkedések, alattunk a Bernina gleccserei és a tér, ami felett egyensúlyozunk a keskeny hógerincen.
Ennek az útnak a szépsége nemcsak minket ihletett meg: az interneten több kiváló, magyar nyelvű beszámoló is található jeles mászóktól. E sorba mi is beállunk, hátha más is hasonlóan örül majd az információknak és így az emlékek sem kopnak el annyira.
Leírásunk két ember szemszögéből mutatja be a mászást és a közös élményt. Bízunk benne, hogy hasznos túraleírást és élménybeszámolót is ad egyben a kitartó olvasónak.
Bizonytalanságok és a törött kipufogó – avagy hogyan jutottunk el a hegyekig
2020 a vírus helyzettel nemcsak a mászótudásunkat, hanem az idegeinket is próbára tette. Bár januárban emlékezetes napokat töltöttünk Jánossal a téli Retyezátban és bejártuk a hegység legszebb pontjait, a várva várt nyári hegymászást, melyre egész évben készültem, könnyen meghiúsíthatta volna a határok lezárása. János eredetileg a Pamírba készült, de a Kirgizisztánba utazás a járványhelyzet miatt meghiúsult. Ezért alpesi csúcsok mászását tervezték partnerével, én pedig más társakkal szintén az Alpokba készültem. E tervek végül nem jutottak el megvalósításig és már úgy nézett ki, hogy idén leginkább az otthonlét, vagy sebtében kitalált programok közül válogathatunk. Végül egy telefonhívás során kiderült, hogy mindkettőnknek megfelelő augusztus harmadik hete: ezt nem lehet kihagyni, ismét együtt mehetünk a nagy hegyek közé és nem is akármilyen célokkal!
Miközben a hátizsákomat pakoltam, arra gondoltam, hogy 20 év telt el azóta, hogy János személyében egy kiváló túratársat ismertem meg. Abban az évben együtt álltunk a Gran Paradiso, az Aiguilles de Bionassay és a Mont Blanc csúcsán. Azóta jópárszor csavarogtunk együtt a nagy hegyek közt: végigjártuk télen a Pirin-, a Liptói-havasok-, a Királykő főgerincét, küzdöttünk többször is a téli Fogarasi havasokban az elemekkel, hogy csak a legemlékezetesebbeket említsem. Lehet, hogy ez egy 20 éves jubileumi túra lesz?
Augusztus 16-án, reggel vidáman robogtunk az autópályán Ausztria felé. Már majdnem elértük az utolsó benzinkutat, ahol az osztrák autópálya matricát terveztük megvenni, mikor az autóm egyre éktelenebbül ordító hangokat adott. Az útról félre állva konstatáltam, hogy a kipufogó cső egyik eleme elvált a rendeltetési helyétől, ez okozza a borzalmas zajt gázadáskor. Ami biztos, hogy így nem lehet nekiugrani a hosszú utazásnak, a svájci hágóknak. "Nem lehet igaz...ennyi volt? Haza kell mennünk?" - szólt a kérdés természetesen nem így, hanem jóval összetettebb és vulgárisabb formában. Szerencsére az okostelefonok korszakát éljük, így találtam egy műhelyt Győr mellett, ahol még így, vasárnap is vállalták, hogy megnézik az autót. Jó két óra eltelt, mire a számunkra most különösen szép ívfény felvillant, majd rá negyedórára a begipszelt lábú hegesztő-autószerelő mester közölte kollégájával: "Kend ki pasztával". Kisvártatva újra olyan hangja volt az autónak, ahogyan az illik. A hegyek felé vezető kapu újra kinyílt előttünk. Ezer köszönet érte, Attila!
János:
A Bernina az Alpoknak négyezres csúcsot is tartalmazó legkeletebbre fekvő masszívuma, így négyezres csúcs mászása céljából Magyarországról a legrövidebb idő alatt elérhető célpont lehet. A hegycsoport által lefedett terület háromszög alakra emlékeztet. A hegycsoportot ÉNy-on az Inn (En) felső völgye, az Engedin Ota és a Maira völgye szegélyezi, ÉK-en a Flaz völgye, a Val Bernina, valamint a Poschiavino völgye, a Val Poschiavo (a 29-es svájci autóúttal) határolja, D-i határa pedig az Adda felső völgye, a Val Valtellina (a 38-as olasz autóúttal).
A Bernina és egyben a Keleti-Alpok egyetlen négyezresének a tömbje a svájci-olasz határon fekszik, de a főcsúcs, a 4049 m-es magasságú Piz Bernina teljes egészében svájci területen van.
2020 nyarán Deák Istvánnal e terület két csúcsát, a Monte Disgraziat és a Piz Berninát vettük célba. 2016 szeptemberében egy öt fős csapattal volt már egy sikertelen kísérletünk ezeken a csúcsokon. Sőt, én már 2009-ben is jártam a térségben és az olasz normál úton megkíséreltem a Piz Bernina megmászását.
Magyarországról autópályát használva általában egy napos autózással elérhető a Bernina abban az esetben, ha nincsenek késleltető körülmények. Az esetünkben azonban sajnos felléptek hátráltató tényezők. Egyik problémaként Győr közelében meghibásodott az autónk kipufogója. Szerencsénkre vasárnap lévén is találtunk szerelőt, aki meghegesztette a hibás alkatrészt. Mindez legalább 3 óra időveszteséget jelentett a számunkra, amelyhez később torlódások miatt a magyar-osztrák határszakaszon, valamint a rövid németországi szakaszon további időveszteségek társultak. Mindezek ellenére, Pista éjjel is folytatódó autóvezetésének köszönhetően elértük a túránk kiszemelt kiindulópontját, a Bernina Disgrazia-csoportjának D-i részén, 1955 m-es magasságban elhelyezkedő Alpe di Preda Rossa parkolót. A parkolóig történő engedély nélküli felhajtást tábla tiltja, de 2016-ban azt tapasztaltuk, hogy a parkolót behajtási engedély nélkül is nagyon sokan használják. Ezúttal rajtunk kívül csak egy autó parkolt a területen. Nagyon hosszú autózás után, az indulásunkat követő nap hajnalán értünk oda úgy, hogy Pista útközben csak az egyik svájci parkólóban szunyókált egy órácskát. Már 2016-ban felfedeztük, hogy a parkoló Ny-i oldalán autóval is fel lehet menni egy füves teraszra, amely mind az autó elhelyezése szempontjából, mind pedig a táborozás szempontjából félreeső helyet jelent. Hajnalban a sátrunkat ezen a magaslaton állítottuk fel az autónk mellé. Keveset aludtunk ezen az éjszakán, de a hazulról elindulásunkat követő napon így is vállalható volt a beütemezett túránk, mert erre a napra csak kb. 2½-3 órás felköltözést terveztünk a Monte Disgrazia „alaptáborunkhoz”. Az autózásunk során többször is esett az eső és a hajnali sátorállításunkat követően is komolyabb esőzésben aludtunk el. Az időjárás-előrejelzés alapján azonban arra számítottunk, hogy az esős időszak a csúcsmászásaink idejére elmúlik.
A kiutazásunk fő célja a Piz Bernina É-i gerincén, a Biancograton történő megmászása volt. Ehhez a hegymászáshoz a megfelelő akklimatizációt a 3678 m-es magasságú Monte Disgrazia megmászásával kívántuk elérni, bár ez az akklimatizációs csúcsunk akár fő célként is megállhatta volna a helyét.
A Monte Disgrazia a róla elnevezett Disgrazia-csoport legmagasabb pontja. A Ny-ÉNy-i gerincén vezető normál útja PD/PD+, UIAA II+, 40º nehézségű. Véleményünk szerint ez a nehézség és a csúcsmagasság elegendő akklimatizációt és megfelelő ráhangolódást jelenthet a Piz Bernina Biancograt útjához.
István:
A Monte Disgrazia szépségét 2016 őszén már saját szemünkkel is megtapasztaltuk. Ottjárttunkkor - bár az alsó régiókban még jó idő volt - a csúcsra vezető éles sziklagerincet már 30-40 cm friss hó borította, amit hóvfúvással egybekötött viharos szél tett pikánssá. Ilyen körülmények közt nem erőltettük a mászást és visszafordultunk. De a hegy és környék varázsa miatt már akkor készültünk a visszatérésre.
Közel 4 év után ismerősként köszöntött minket a Preda Rossa rét parkolója. Ugyanúgy vacak időben érkezünk ide, de a sejtelmes, esős-ködös időből ismerősként köszöntöttek a sziklák, a kis házikó, aminek az eresze alatt cuccoltunk múltkor; semmi sem változott. A felső parkoló terasz félreeső placcán késő hajnalban végre felcsaptuk a sátrat és a hosszú úttól elcsigázva elnyúltunk a hálózsákjainkban: megérkeztünk, itt vagyunk, kezdődhet a kaland.
János:
A Monte Disgrazia normál útját mászók az Alpe di Preda Rossa parkolótól általában a 2559 m-es magasságban lévő Ponti menedékházig (Rifugio Cesare Ponti) gyalogolnak fel és onnan másszák a csúcsot. Mi - a kevés éjszakai alvás ellenére, viszonylag korán ébredve - sátorral felszerelkezve tovább mentünk a háztól az egykori Desio ház (Rifugio Desio) felé tartó jelzett turistaúton, és a Preda Rossa-gleccser (Ghiacciaio di Preda Rossa) morénáján átkelve, egy füves térségen, kiváló sátrazóhelyen állítottuk fel az „alaptáborunkat”. A felvezető utunk alsó szakasza mesés völgyben haladt, majd fentebb füves-köves nyílt térségre érve hamar a szemünkbe tűnt a Ponti ház. A Monte Disgraziát többnyire felhő takarta. Kisebb szakaszokon szemerkélő esőben volt részünk. Csak néhány kirándulóval találkoztunk. Végre egy nyári túra, melyen nem találkozom sok emberrel! 12:00 órakor értük el a táborhelyünket, melynek magasságát 2535 m-re állapítottuk meg. A sátrazó helyünkön nem volt mobil térerő, de a moréna oldalában vagy a moréna éléről már lehetett telefonálni vagy SMS-t küldeni.
Délután befelhősödött, kissé lehűlt a levegő és 14:30 körüli időpontban szemerkélni kezdett az eső. Később néha kitisztult az ég, majd újra esett az eső. A ködből időnként előtűnő Monte Disgrazián viszont látszott, hogy ezúttal a sziklákat nem takarja hó (2016-ban havasak voltak a sziklák).
Délután egy szintén sátorral felszerelkezett fiú és lány érkezett, akik tőlünk kissé fentebb, távolabb állították fel a sátrukat.
Az esőzés megszűnésével egy kisebb akklimatizációs túrára indultunk. A Monte Disgrazia útjának alsó szakaszát már ismertük, ezért e helyett a völgy K-i oldalán húzódó gerinc nyergébe, a Passo di Corna Rossahoz kapaszkodtunk fel, a gerincél túlsó oldalán, 2830 m-es magasságban lévő valamikori Desio házhoz. Az enyészet útján lévő ház le volt zárva. A sátrunktól 16:00 órakor indultunk el, és csak 18:15-kor érkeztünk vissza. Nem is volt ez a kiruccanásunk olyan rövid, mint amilyennek elképzeltük!
István:
A Disgrazia normál útjának nagy előnye, hogy a Preda Rossa parkolóig fel lehet menni autóval, így megspórolható a völgyből való fárasztó cipekedés. Az engedéllyel történő behajtást a tapasztalataink szerint olaszos nagyvonalúsággal kezelik. A menedékház felett kb. 20 percre található kiváló - és nem utolsó sorban festői szépségű - sátorhely így kb. 2 és fél óra alatt könnyedén elérhető. A parkolóból elindulás után nem sokkal egy széles rétre bukkanunk, ahol a hegyek közül érkező gleccserpatak teljesen megszelídül és széles kanyarú íveket ír. Olyannyira, hogy egy különleges lápos terület alakult ki, amilyennel az Alpokban még nem találkoztam. A vizenyős részek felett a turista út pallókon át vezet. A menedékház felé menet a rétet felülről nézve is megcsodálhatjuk.
„A menedékház felé menet a rétet felülről nézve is megcsodálhatjuk.”
A házat elhagyva hamarosan elérjük az egykori gleccser oldalmorénáját, ahonnan már látszik a táborhely. Virágos réten egy gleccserpatak mellett sátrazhatunk, miközben elénk tárul az útvonal látványa.
„Virágos réten egy gleccserpatak mellett sátrazhatunk, miközben elénk tárul az útvonal látványa”
A Disgrazia ÉNy-i gerince vegyes mászást tartogat részünkre: hosszú morénát kell leküzdeni, majd egy nem túl nehéz gleccseren kell felmászni, ahonnan elkezdődik a sziklagerinc, melyet néhány helyen havas és jeges betétek tesznek változatossá.
A mászás alapvetően nem nehéz, de meglehetősen hosszú és magashegyi sziklamászó tudást igényel, szinkronmászást és biztos kötélkezelést. Különösen a havas szakaszokon kell észnél lenni, mert ahol a szikla találkozik a hóval, meredek jeges részek is előfordulhatnak. Aki szereti ezt a fajta vegyes, alpesi terepet, annak nagyon tudom ajánlani ezt a hegyet.
A Monte Disgrazián
János:
Éjjel esett az eső. Korán, 3:00 órakor tartottunk ébresztést és 3:50 körüli időpontban már el is indultunk a Monte Disgrazia megmászásához. A táborhelyünkről felkapaszkodtunk a morénára és annak élén gyalogoltunk a hegyünk felé. Fentebb már kőbabák jelölték az utat. Két óra alatt értük el a Preda Rossa-gleccsert, ahol felvettük a beülőt és felcsatoltuk a hágóvasakat. Már ismertük a gleccsert, a rajta követendő útvonalat a korábbi túránkról, ezért kötélbiztosítást nem alkalmaztunk. További egy órára volt szükségünk a szikláknál a beszállási hely eléréséhez. Ekkor már világosodott, de az időjárás-előrejelzés szerinti tiszta idő még váratott magára. A felhős idő jelentősen lecsökkentette a látótávolságot. Szerencsénkre a korábbi napokban előttünk itt járt hegymászók nyomai jól követhetők voltak a gleccseren és elvezettek bennünket a sziklamászásunk beszállási helyéhez. Fontos, hogy a Monte Disgrazia Ny-ÉNy-i gerincútján nem kell átmászni a Sella di Monte Piodatól (3387 m) a gerinc első szikláit, hanem a gleccser felső részén meg kell kerülni azokat és a sziklás kiemelkedés után kell beszállni a gerincútba.
Többnyire I-II-es nehézségű útvonalon másztunk egyre feljebb. A gyér látási viszonyok ellenére kiváló mászási viszonyok voltak a hegyen. Két meredek hómező átmászása követelt fokozottabb óvatosságot, mivel a felső hóréteg alatt jeges lejtő lapult. A veszélyesebbnek látszó lejegesedett helyeken jégcsavart használtunk biztosításra. A sziklákon a veszélyesebbnek látszó részeket szintén kötélbiztosítással másztuk át, a közteseket friendekkel vagy kötélgyűrűkkel alakítottuk ki. A legnehezebben mászhatónak a csúcs alatt, a Bronz lónak (Cavallo di Bronzo, Bronze Horse) elnevezett néhány méteres simább tábla látszott, mely első látásra nehezebbnek tűnt az eddigieknél, de az átmászása során bebizonyosodott, hogy ezen is vannak kicsi, de használható lépések, fogások. Elsőre III-asnak értékeltük a nehézségét, de elképzelhető, hogy csak II+ nehézségű volt ez a hely. A 3678 m-es csúcsot 2020. augusztus 18-án 10:15-kor felhős időben értük el. 6 óra 25 perc alatt jutottunk fel a sátrunktól a csúcsra. A mászás kalauzideje a Ponti háztól 6 óra. Élvezetes mászásban volt részünk, de sajnos nem gyönyörködhettünk a csúcsról kilátásban. Sőt, hiába meresztgettük a szemeinket, a ködben nem láttuk a közeli, 3648 m-es magasságú szomszédos csúcsot sem. Valahol a főcsúcs közelében kellett lenni 3640 m-es magasságban egy kis menedékhelynek, a Rauzi bivaknak (Biv. Rauzi), melyet szintén nem láttunk. A csúcsot egy fémoszlop jelölte. Az oszlop mellett felfedeztük az egykori csúcskönyvtartó doboz elrozsdásodott maradványát is.
Comments powered by CComment